A tegnapról

Még én magam is meglepődtem, hogy a tegnapi nap folyamán mennyire magam alá kerültem. Egész nap azt éreztem, hogy mennyire nagyon is szánalmas vagyok, mert mindig mindent az utolsó pillanatra hagyok, és mert nem tudok rendet rakni az életemben, leginkább a fejemben. Mert egyik pillanatban még arra gondolok, hogy mennyire nagyon hiányzik a Szakácsom, a másik pillanatban reménykedek, h vki újra felbukkan a múltból és megint egy másik pillanatban az új szerelem lehetőségéről ábrándozok. Mi ez az állapot??? Nem is tudom, h mit akarok igazán. Annyi mindent elképzeltem a tegnapi napra, hogy megcsinálom. És mi történt, kisírt szemekkel feküdtem a kanapén és bámultam a tévét. Mélységes szomorúság és magány telepedett rám. Olyannyira sikerült magam sajnálni, hogy végül semmit sem csináltam meg. Nagyon reménykedtem benne, hogy egy kiadós alvás helyre tesz. És lőn! Ma reggel ugyan nagyon fáradtan, de jól ébredtem, és a napom is egész jó volt. Elintéztem egy csomó dolgot, még a könyvtárba is bementem, most pedig, ha ezt a mondatot befejeztem, leülök írni a szakdogámat. Nem állok valami fényesen, de azért olyan rosszul sem. Mondjuk úgy, hogy a fele már megvan! Hát akkor én most balra el. Ma este már egy változatot szeretnék elküldeni a konzulensemnek.