Eltűnt fotók, emlékek nyomában

Olvasok, kirakózok és gyöngyöt fűzök, ez most az én terápiám. Tegnap éjfélig raktam a kirakót, ha kész vagyok vele, hozom a fényképet! :)
Apropó fénykép, teljesen össze vagyok zuhanva. Eltűntek a fényképeim........... egy csomó fényképemet nem találom, mintha valaki letörölte volna őket a gépről. Totál ki vagyok bukva. Olyan ez, mint amikor valakinek az életét egy húzással törlik. A legszomorúbb, hogy igazából azt sem tudom, miket keressek. Most legutóbb a barátnőm kérte, hogy küldjem át neki a lánybúcsús fotókat, mert elszállt a gépük és vele minden fotó... én meg nagy buzgónm nekiálltam keresni, és nincs meg........... egész eddig abban a hiszemben voltam, hogy minden megvan. És kiderült, hogy annyi minden hiányzik, a közös emlékeink vele.... borzasztóan bánt. Tegnap megszállottként kerestem, kutattam az egész lakásban, hátha kiírtam őket DVD-re. És semmit sem találtam. Eltűntek a gépről a szilvásváradi legkedvesebb fotóim, az első esküvő kettesben, a lánybúcsú, és még ki tudja mi minden, amire most nem emlékszem, egyszerűen fogalmam sincs, hogy ki és hogyan és mikor.... nagyon rossz érzés, pedig csak fotók, de olyan sokat jelentenek nekem...

Dagadtra sírtam a szemeimet. De legalább beindítottam az új laptop vásárlást!!!! Apró öröm, de legalább van minek örüljek....

Higany

Ha eltörik a lázmérő, és a benne lévő higany szanaszét gurul a hálószobában, semmi esetre se hívd a katasztrófavédelmet, mert kiröhögnek! Én mondom, jó tanács! A patikusnak meg ne nagyon ecseteld, hogy mi is történt, mert hidegen hagyja, akár meg is dögölhetsz tőle. Egyszerűbb, ha csak egy kis kénport kérsz tőle, és ennyi. Valószínűleg nem fog adni, mert irigy, ronda dög, kell neki a gyógyszerbe, de azért lehet kitartóan próbálkozni. Én megtettem. Nem kaptam. Azóta digitális lázmérőm van!

Gyöngyöt fűzzünk...

Azért büszke is vagyok magamra! Az idei volt az első olyan karácsony, amikor saját kezűleg készített ajándékot kaptak az anyuék. Tesómnak és anyunak gyöngyből fűztem karkötőt és nyakláncot. Az egyik barátosném tanított meg rá, én meg rákaptam az ízére. Annyira szépek lettek! Na persze azt azért el kell mondani, hogy jócskán van még mit tanulnom, igen csak kezdőnek számítok a szakmában, mindenesetre úgy örültem nekik! :) Sajnos fényképet elfelejtettem csinálni, de hát még fűzök majd egy jó párat a jövőben is, úgy hogy meg tudom nektek is mutatni.Krikszi! Kezdem érteni a szenvedélyedet! :) :) :)

Karácsony

Szokásos kajatúra, hosszú utazások, családlátogatás, és milliószor el kell mondani, szalma vagyok november óta, miért? (Jézus, hogy utálom azt a szót, hogy szalma....) Egyébként kaptam sok szép és csodálatos ajándékot. De ami a legszebb, nevelőapám végre megkérte szenteste az anyu kezét 18 év után!!!! Én leszek az anyu tanúja! :) :) :) Annyira örülök!!!!!
És a karácsonyfánk óriási és gyönyörű. Még sosem volt ekkora kövér szoknyás fánk. :) Igaz, az ára is szép kövér volt....
Egyébként lelkileg nem vagyok jól. 25-én nagyon kiborultam.Csak az volt a célom, hogy éljem túl az ünnepeket. Most hogy már vége, a szilvesztert kell túlélni. Azzal nem tudom, mi lesz. Szeretnék még vele együtt lenni szilveszterkor, nem tudom, hogy mennyire van rá esély. Illetve, nem is tudom, h akarom e ezt egyáltalán. Jelenleg a hátam közepére sem kívánom a szilveszter éjszakát. Úgy tűnik, hogy otthon leszek egyedül. Na ebbe még nem gondoltam bele, ez olyan keresztbe vagy hosszába vágom fel az ereimet dolog, na nem szó szerint értve. Azért én nem az a nő vagyok, aki vmi hülyeségre lenne képes vki miatt. Na nem, ezt soha. Ennyit senki sem ér meg. Egyszerűen arról van szó, h a hátam közepére sem kívánom a bulit, egyedül akarok lenni a gondolataimmal. Akivel pedig együtt tölteném azt az estét, az nem ér rá, az ország másik felében lesz, vagy elutazik vhová, vagy másokkal lesz. Hát ez van. Most valahogy nem érdekel. Csak épp az bánt, hogy most valahogy mindenkit ez érdekel napjába legalább 5-ször.... Lelki válság, vacakul vagyok. Gondolom, azzal nem árulok el nagy újdonságot, ha azt mondom, iszonyúan és fájdalmasan hiányzik....

Boldog karácsonyt

Sikerült ideérnem így az ünnepek végére, de azért így utólag is nagyon boldog karácsonyt kívánok mindenkinek, elvégre is még kb 3 órán át karácsony van! :)
Az ünnep mozgalmas volt és lelkileg nehéz. Tulajdonképpen az egész a múlt hét szombattal indult. Kvázi betemette a hó a házat, ami azért is volt vicces, mert a szüntelen hólapátolás eredményeként isteni várfalakat emeltünk az udvarra. Szóval se ki, se be. Viszont hosszú évek óta először ismét ültem szánkón, és jól esett hanyatt dőlni a 30 cm-es hóban, és csudaszép angyalkákat gyártani kézzel-lábbal. Tudjátok, emlékeztek még hogy kell, ugye? :) Egyszerűen imádtam, ahogy sűrű, nagy  pelyhekben esett, a lámpafényben gyönyörűen csillogtak a hókristályok. Már rég láttam ilyet. Na persze, bőszen reménykedtem, hogy karácsonyig megmarad. Hm, beleért a kezem a bilibe, olyan nincs, hogy fehér karácsony, mint ahogy azt a melléklet ábra is mutatja... Na szóval hólapátolás. Hiábavaló munka volt, mert mire ellapátoltam a teraszról a havat, fél óra múlva újra teljesen belepte. Majd épp, hogy megmelegedtem é száradtam odabent, a kandalló mellett, mert hogy ilyenünk is van ám, bezomány! Szóval megszáradtam és a tesómmal leléptünk egy házibuliba tökig érő hóban. Tudom én, mi sem vagyunk normálisak. Mi bulizni akartunk. Megtettük. Másnap a vonatközlekedés leállt, melynek köszönhetően órákon át próbáltam Pestre visszajutni. Naná, hogy az egyébként 1 órás, 70 km-es táv most cirka 3-4 órámba került.... a vonaton se világítás, se fűtés. Na már most, ha ezt összeadjuk a hólapátolással, és a mezítlábas házi bulival, akkor egy olyan szép egyenletet kapunk, aminek a vége holt biztos, hogy megfázás. Nem is akármilyen. Na és mikor? Naná, hogy ünnepek előtt!!!!Úgy hogy 21-én fájó torokkal, 2-szer akkorára dagadt fejjel, üveges tekintettel és bedugult orral indítottam a munkahelyemen. Ahonnan is hazaküldtek, mondván, ne fertőzzek le senkit, elég ha én vagyok lerobbanva. Ezt mondjuk megértem, csak épp baromi sok melóm lett volna...
Elkorcsolyáztam a dokihoz, mondván, jobb, ha megnézetem magam, mégse az ünnepek alatt kelljen velem az ügyeletre menni. Igaz, ő sem mondott semmi okosabbat. "Gratulálok, kedves, sikeresen gallyra vágta magát így az ünnepek előtt. Ne is reménykedjen, ebből szilveszterig nem fog kimászni! Úgy vélem, nátha, antibiotikumot nem kap, kúrálja magát C vitaminnal, orrcseppel, Neocitránnal, ha láza van, vegyen be lázcsillapítót, ha mégis rosszabbul lenne, az ügyeleten találkozunk. Boldog karácsonyt magácskának, és idén már ne menjen dolgozni!" Hát remek. Konkrétan levegőt nem kaptam ezután a kis szösszenet után, így hát fogtam magam, irány a gyógyszertár és be az ágyba. Vagyis helyette nekiálltam takarítani. Mert hogy mikor máskor takarítottam volna??? Késő estig dolgozom, erre máskor már nem jut idő. Úgy hogy megcsináltam a karácsonyi nagytakarítást, bevásároltam az ajándékokat (mert hogy azokkal is iszonyúan el voltam maradva), fát vettem, díszítettem, majd 23-án hazautaztam.Mondanom se kell, 24-én reggel már se életem, se halálom nem volt, úgy kipurcantam. Továbbra is beteg vagyok, napi cirka 100 db zsepi landol a kukában, benyeltem már egy kiló mézet, meg egy flaska lándzsás útifű szirupot, és még mindig köhögök, kvázi kiköpöm a tüdőm. Szilveszterig sem gyógyulok meg! Na igen a szilveszter, ez meg egy külön téma...

Az esélytelenek teljes nyugalmával indulok neki a holnapi napnak. Vizsgázom....

Azért történik valami jó is. Sikerült ötösre megírni egy házi dolgozatot és négyesre vizsgáztam angolból. Ezenkívül tegnap írt az APEH, hogy teljesen megalapozottnak találták a kérelmemet, és törlik az adótartozásomat. Höh, még szép! Nem én voltam a hibás, hanem ők, és még velem akarták megfizettetni a késedelmi pótlékot. Hát vicces.
De jó lenne most valahol a görög tengerparton...

Nem nagyon alszom. Sokszor felriadok. Ha lefekszem, sokáig nézem a plafont, vagy a szoba egy pontját. Nyugtalanul alszom, forgolódok, sokat álmodok. Mindenféle jár az agyamban. Ő, a kapcsolatunk, a munka, a családom, az elmúlt 2-3 hét. Nehéz összefoglalni, hogy mi történt. Tulajdonképpen magam sem igazán tudom. Nem ért villámcsapásként. A nyár óta húzódott ez már. Augusztus végén robbantottam a bombát. Az őt derült égből villámcsapásként érte. Én viszont úgy éreztem, megfulladok. Reméltem, hogy változnak a dolgok. Nem sikerült. Sok a miért. Még nem tudtam mindent a fejemben a helyére rakni. És bár minden nappal egy picit tisztább, még sok van hátra, hogy tisztán lássak.

Kértem a jó Istent, hogy mutassa meg, mi a helyes út. Ha ez az, akkor én most gyászolok. Nincs ezzel semmi baj. Első lépcső. De nagyon az alján vagyok még. Idő kell. Messze még a teteje. Most még fogalmam sincs, hogy fogom magam feljebb vonszolni. Előttem van még egy karácsony is. "Imádom", hogy az élet folyton vmilyen akadály elé állít. Világos az üzenet, tanulnom kell belőle. Értettem. Hibázni kell, hogy tanuljunk belőle. Vajon mennyit és hányszor kell az embernek hibáznia, hogy aztán boldog lehessen? Azon töröm a fejem, hol kellett volna felfigyelni. Hol volt az a pont a kapcsolatunkban, amikor lépni kellett volna, amikor még megoldható lett volna minden gond. Talán bennünk volt a hiba.

Megy tovább

Az élet megy tovább. A Föld forog tovább, a nap minden reggel felkel, bár nem mindig látom a felhőktől. Azt hittem, hogy megáll minden. És nem. A villamos ugyanúgy jött másnap reggel, az emberek ugyanúgy siettek munkába, a pogácsa ugyanúgy illatozott a pékségben, az ellenőr ugyanolyan közönnyel nézett rám a metró aluljáróban. Sodort magával a tömeg, metróba be, metróból ki, mozgólépcsőn fel, ki az utcára. Minden ment tovább. Olyan hihetetlen, megfoghatatlan volt. Üvölteni tudtam volna, hogy "hé, mindenki, állj, nekem most fáj, nem mehet most tovább semmi sem úgy, mint régen, vagy tegnap". Nem üvöltöttem. Csendben ballagtam a munkahelyre.

Fáj

A napok múlnak. Gyorsabban is múlhatnának.
Szombaton költözött el, 1 héttel ezelőtt. Azt hittem, belehalok. A nappali egyik sarkába raktuk össze a cuccait. Szatyrok, táskák, bőröndök, dobozok, zsákok. Ott volt a nappali sarkában az élete. Az ÉLETE. Tulajdonképpen azt sem tudtuk, mit csinálunk. Csak pakoltunk, és közben sírtunk. És egyikünk sem mondta ki, hogy állj. Hagytuk, hogy megtörténjen. Nem harcoltunk, nem küzdöttünk, csak feladtuk szép csendben. Így kellett történnie. Így kellett történnie??? Nincs válasz. Nem merek válaszolni. Mert valahol mélyen, belül talán így akartam.... fájdalmas szavak. Minden egyes alkalommal, amikor indokolnom kell, az a válasz, hogy az eszemmel tudom, hosszú távon ez volt a jó döntés. De a szívem mást mond. A szív szeret, és ezen nem tudok változtatni. Kettészakadok.

Eltelt 1 hét. Részegek az egerek 1 hete. Minden nap van vmi, amin elsírom magam. Anya szerint rossz rámnézni, olyan szomorú vagyok. Nem tudom. Valahogy ezt az egészet kb. 10 méterrel a föld fölött élem meg. Mintha nem itt lennék.
Hogy is lehetne parancsolni a szívnek???? Miközben az eszem mást mond... hogy engedhettem elmenni???? Hogy engedhettem, hogy megtörténjen???? Hogy lehet, hogy idáig fajultak a dolgok??? Annyi kérdőjel van. Miközben úgy érzem, talán nem tettünk meg mindent kettőnkért. Tulajdonképpen egyikünk sem harcolt... hát ez kemény.