Valentin, de utállak

Mit mondjak... életem egyik legrosszabb Valentin napja volt. Olyan semmilyen. Tök egyedül voltam. Erre sem volt példa az elmúlt években. A reggelt papírzsepi hegyekkel és óriási ronda püffedt, kisírt, piros szemekkel indítottam. Ezek után nem sok jóra számítottam a nap hátralévő részében. Végül fogtam magam, és nekiindultam vásárolni. Na ez olyan jól sikerült, hogy 30.000 Ft-om bánta, viszont van két új csizmám, és egy rakás felsőm, gatyám. Leárazások voltak.... Nem is akármilyenek! :) Ettől azért egy picit jobb lett a kedvem. Meg a chilisbabtól, amit ma délután főztem. Apám, én még ilyen jót nem főztem mostanában! Majd összepisilem magam, olyan csípős lett, de akkor is megeszem, mert kihagyhatatlan. :) Aztán persze ezen a főzésen is úgy elszomorodtam. Azelőtt mindig a Szakácsom terepe volt a konyha.... úgy hiányzik....

Tökéletesen látom, hogy mekkora zűrzavar van a fejemben. Mostanában egyre többet álmodom a nagy-nagy exemmel, (aki még jóval a Szakácsom előtt volt, és talán a mai napig nem hevertem ki. Sosem felejtem el, nekem az volt az igazán nagy szerelem, csupa nagybetűvel.... ) annyira élethűek ezek az álmok, szinte érzem az érintését. Szinte érzem, ahogy sóvárgok utána, ahogy az álomban azt mondja, amit hallani akarok, és érzem, ahogy elönt a boldogság, amikor kimondja. Hogy gyere vissza hozzám... Döbbenetes, hogy álmomban mennyire akarom.
ma reggel ismét egy hasonló álom volt, és annyira boldogan ébredtem, szerintem még mosolyogtam is, amikor felkeltem az ébresztőre. Nagyon jó érzés volt. De csak pár pillanatig, amíg rá nem jöttem, hogy ismét álom volt, és a valóság egész más. Na ilyenkor kezdek el haragudni magamra és rá, és az egész világra. És aztán eszembe jut a Szakácsom. És a struccpolitika. És minden egyes reggel a homokba dugom a fejem.

Azt meg még meg se írtam, pedig már egy hónapja történt... hogy az anyu végre férjhez ment! :) Nagyon örülök a boldogságának. Igaz nevelőapámmal azóta már volt egy nagyon komoly konfliktusom, de úg ytűnik túllendültünk a problémán. Csak el ne kiabáljam.

Vulevu.... olvasom, de nem igazán élvezem. Valahogy olyan furcsa ez a könyv. Mintha nem történne benne semmi. Pedig de. De mégis, nekem ez most csalódást okozott. Lehet, h csupán a karakterekkel van a baj. Hogy nem tudok velük azonosulni. Kár, pedig sokat vártam ettől...

Egyszer lesz egy saját kis könyvtárszobám. Úgy szeretném! Gondolatban már be is rendeztem. Ez egy olyan kis olvasókuckó lenne, egy képzeletbeli ház kiszögellő, kiugró kis sarkában. Mindenhol könyvek, középen egy kis asztalka és egy kényelmes fotel egy olvasólámpával. Körülöttem mindenhol könyvek és hatalmas ablakok földig érő függönyökkel. Az ablakpárkányon pedig orchideák nyílnának. A talpam alatt puha, plüss szőnyeg, olyan, aminek a puszta érintése is boldogsággal és nyugalommal tölti el az embert. Ez lenne az én titkos kis birodalmam, a nyugalom szigete. Egy olyan szoba, ahová nem jut el a világ zaja, csak az ablakon beáramló napfény és madárcsicsergés.
Na erre még várnom kell, de esküszöm, ha lesz rá lehetőségem az életem során, ezt biztos megvalósítom. Nekem nagyon sokat jelentene.

Hát az élet zajlik, én meg csak aludni járok haza. Hulla fáradt vagyok, de ez nem újdonság, már egy jó ideje ez megy. Munkáról van szó.
Ami pedig őt illeti, nos struccpolitikát folytatok. Ez mondjuk a lehető legrosszabb megoldás. Hagyom magam sodortatni az élettel. Várok valamire. Hogy elmenjen. Nem egész egy hónap múlva ez meg is fog történni. De nem tudom, mi lesz ezután. Mi lesz velünk... egyáltalán, van még olyan, h mi ketten? De ha nem tévedek, mi már szakítottunk. Vagy mégsem? Nem. Nem vagyunk együtt, de tulajdonképpen beszélünk minden nap. És 2 hetente találkozunk. Ez nem normális. De nem tudom elengedni. Nem tudom, mi van most velem, velünk. Gyáva vagyok....