Szomorú vagyok

Ma reggel elutazott a Szakácsom. Pénteken reggel búcsúztam el tőle személyesen is, azt hittem, h belepusztulok. Leírhatatlanul rossz érzés volt őt utoljára ölelni a Duna parton, a szélben. Egyszerűen nem akaródzott őt elengedni. Egyre csak öleltem és öleltem, és közben gyönyörűen lesírtam az összes vakolatot az arcomról, amit a reggeli tárgyalás miatt pakoltam fel a fejemre. Épp akkor semmi sem érdekelt, csak az,  hogy még utoljára beszívhassam az illatát, belenézhessek a szemébe, érezhessem  a bőre melegét, és hallhassam a hangját, amint a fülembe suttog. Ólomsúllyal nehezedett rám az idő, és borzasztóan kellett uralkodni magamon, hogy kibírjam keserves zokogás nélkül, ahogy megfordultam és elindultam a metró felé. Éreztem, ahogy mögöttem áll, néz és vár.  Vissza kellett fordulnom, még vagy százszor a fülébe súgtam, hogy legyen nagyon boldog és vigyázzon magára. Váltottunk egy hosszú búcsúcsókot, még most is érzem a számon, aztán beült az autóba és elindult haza.
Ma hajnalban hívott, a magyar-osztrák határról útban a schwechati reptér felé. Szomorú volt és félt. Félt az ismeretlentől és félt az egyedülléttől. Este 6-ra ér Amszterdamba és száll hajóra. Mától megváltozik az élete. És az enyém is. Talán tegnap láttam őt utoljára... Hiányzik, már most nagyon hiányzik.