Tegnap este felhívott telefonon, hogy jóéjszakát kívánjon. Mivel már elmúlt éjfél, én rég aludtam. Iszonyú fáradt voltam, mert előtte este buliztam, és reggel 6-kor sikerült hazaérni... szóval csak pár mondatot beszéltünk. Alig emlékszem a szavaira, de arra tisztán, hogy majdnem elszólta magát. Az igazság az, hogy sokat beszélgettünk már a szerelemről, de a szerelmi vallomás eddig még váratott magára. Tudtam, éreztem, és ő is mondta, hogy úgy érzi, felszállt egy száguldó vonatra, ami meg sem áll, és repíti a szerelem felé. (Nahát, hogy miket nem mond!!!) És ez neki jó, és nem akarja megállítani azt a vonatot. (Na hát én sem, elhihetitek!)
Szóval az este úgy búcsúzott el tőlem a telefonban, hogy "Aludj jól, szia szere...... na mindegy, szóval ölelnélek, aludj jól"... stb Tehát én ezt olybá veszem, hogy azt akarta mondani, szia szerelmem!!!! :)))) Na persze úg yköszöntem el tőle, mintha ezt a kis malőrt meg sem hallottam volna, mert ugye nagy játékos vagyok! :))) Ma reggel pedig úgy döntöttem, okos leszek, és felhívtam azzal az átlátszó dumával, hogy arra emlékszem, hogy beszéltünk, de hogy miről, azt nem tudom, mert annyira fáradt voltam. Úgy tűnik bevette. Mondjuk nem volt nehéz, mert kb 1 percet beszéltünk, és a felére tényleg nem is emlékszem, mert szinte nem voltam magamnál. A lényegre viszont emlékszem, és ez az én titkom marad! :D Szóval hát mégsem közömbös irántam!!! :D

Mostanában valahogy nehezemre esik ide írni. Nem is tudom. Sok minden van, leginkáb munka. Ami a pasikat illeti, nos igen, megvan a katonám, randizgatunk, alakul a dolog, de nem győzök rá még mindig várni! Hát ez már mindig így lesz? Semmit sem utálok jobban, mint várni. Úgy látszik, valamire nagyon meg akar tanítani az élet, hogy folyton ilyen várós kihívások elé állít.... :) Igen, persze, tudom én, türelmetlen vagyok, ezt már számtalanszor a fejemhez vágták. Tisztában vagyok vele. De ha egyszer annyira, de annyira szeretném megölelni, hozzá bújni, a nap minden percében a kezét fogni... hogy a fenébe várjak így napokat??? Mert hogy erről van szó. Kb 3-4 naponta tudunk találkozni. És ha végre összejön, akkor is késő este. Ettől megőrülök. Arról nem is beszélve, hogy őrülten hiányoznak a beszélgetéseink. Amikor kint volt, tőlem több ezer kilóméter távolságra, minden nap jutott időnk egymásra, órákon keresztül beszélgettünk. Olyan kis édes kis semmiségekről, meg az élet nagy dolgairól, róla, rólam, arról, hogy feleségül vesz, és szülök neki 3 gyereket, a negyedikkel pedig egyszer majd jól meglepem, és hasonlók. Imádtam vele telefonon beszélgetni. Minden nap volt vmi, amivel megnevettetett, vagy meglepett. És most hogy itthon van, egyszerűen nincs egymásra időnk. Én rengeteget dolgozom, ő lót-fut, ügyeket intéz, a családjával és a barátaival van, akiket hosszú hónapok óta nem látott. És valahogy mellőzöttnek érzem magam. Számomra nagyon hosszú, másfél hónapot vártam rá, és most azt szeretném, hogy mindig velem legyen. De muszáj tudomásul vennem, hogy ez így nem megy. Továbbra is várni kell, pedig már az a több ezer kilóméteres távolság cirka 50-60 km-re csökkent, mégis olyan soknak tűnik. Ki érti ezt...