Mostanában valahogy nehezemre esik ide írni. Nem is tudom. Sok minden van, leginkáb munka. Ami a pasikat illeti, nos igen, megvan a katonám, randizgatunk, alakul a dolog, de nem győzök rá még mindig várni! Hát ez már mindig így lesz? Semmit sem utálok jobban, mint várni. Úgy látszik, valamire nagyon meg akar tanítani az élet, hogy folyton ilyen várós kihívások elé állít.... :) Igen, persze, tudom én, türelmetlen vagyok, ezt már számtalanszor a fejemhez vágták. Tisztában vagyok vele. De ha egyszer annyira, de annyira szeretném megölelni, hozzá bújni, a nap minden percében a kezét fogni... hogy a fenébe várjak így napokat??? Mert hogy erről van szó. Kb 3-4 naponta tudunk találkozni. És ha végre összejön, akkor is késő este. Ettől megőrülök. Arról nem is beszélve, hogy őrülten hiányoznak a beszélgetéseink. Amikor kint volt, tőlem több ezer kilóméter távolságra, minden nap jutott időnk egymásra, órákon keresztül beszélgettünk. Olyan kis édes kis semmiségekről, meg az élet nagy dolgairól, róla, rólam, arról, hogy feleségül vesz, és szülök neki 3 gyereket, a negyedikkel pedig egyszer majd jól meglepem, és hasonlók. Imádtam vele telefonon beszélgetni. Minden nap volt vmi, amivel megnevettetett, vagy meglepett. És most hogy itthon van, egyszerűen nincs egymásra időnk. Én rengeteget dolgozom, ő lót-fut, ügyeket intéz, a családjával és a barátaival van, akiket hosszú hónapok óta nem látott. És valahogy mellőzöttnek érzem magam. Számomra nagyon hosszú, másfél hónapot vártam rá, és most azt szeretném, hogy mindig velem legyen. De muszáj tudomásul vennem, hogy ez így nem megy. Továbbra is várni kell, pedig már az a több ezer kilóméteres távolság cirka 50-60 km-re csökkent, mégis olyan soknak tűnik. Ki érti ezt...